Az üveggyár hátsó kerítése a vasútállomásra fut ki. Nem pályaudvar ez, csak egy nagyobb megálló két nagyváros között. A vonatok fékeznek és már gyorsítanak is, legföljebb addig várnak, amíg egy fontosabb szerelvény, amely itt meg sem áll, elhalad. Az üveggyár lompos és koszos vasbeton kerítése, tetején a megereszkedett, rozsdás szögesdrót foszlányaival, úgy nyúlik el a sínekkel párhuzamosan, mint valami színes magazinbéli gyorsvasút éles pengevágánya. Mögötte elhagyatott, magányos állat az üveggyár, az évek során kusza dzsungel hódította el és ragadta ki az emberek emlékezetéből és vadította ismeretlenné a tájat, mint ahogy valamikor régesrég is gazos ártéri bozótos burjánzott a gyár helyén. Görbe fák ütötték ki az ablakszemeket és nyújtóztak ki a keretekből az udvar fölé, mintha csak a feltámadásra vártak volna csíráik a betonpadló alatt lapuló magok belsejében. Beteg és golyvás fák ezek, hajlottak, göbösek, folyton nyögnek és recsegnek, fura, áttetsző gömböket csöpögtetnek a talajra, mintha már nem tudnák magukban fortyogtatni tovább a bosszú mérgét. Ha zsebkéssel megmetszené valaki a törzsüket, a háncs alatt áthatolhatatlan, kristályos anyagba ütköznék, amelyen nem fog a penge. Ha pedig fejszével menne valaki nekik, a fok olyan hanggal hatolna át a kérgen, mintha egy üres palackot a falhoz csapnának. De hát sem késsel nem metszegeti, sem baltával nem ritkítja senki sem azokat a vadnövényeket.
A gyárudvaron, az omladozó üzemcsarnokok és a szétszórt, foszlott dobozok között ott sertepertélnek még a színtelenre kopott kezeslábasok és a műanyag munkavédelmi sisakok nyers árnyékai, a surrogás és a kopogás rendre visszajár a falak közé. Időnként megzörrenek a rozsdás lemezlapok, és visszhangot ver valami tompa dünnyögés a szerelőcsarnokokban. Mindig akad egy-egy, a múltat minden nap visszasíró dologtalan alak, aki elzarándokol a kapuhoz, amelyhez a város lakott területeit el kell hagyni, le kell térni a városkát átszelő tömött főútról, s ehhez hosszú perceket kell várni a villanyrendőrnél, vagy még többet, ha olyan gyalogátkelőn szeretné átszelni az úttestet, amelyet nem szabályoz közlekedési lámpa. A házsor mögött, a parkolón és a pléhgarázsokon túl sárgára szikkadt füvek, nyalókapálcikák, a helyijárat kilyukasztott, összegyűrt bilétái és decisüvegek lepik a gyalogösvényt. Onnan már látni a drótkerítést, amely az üveggyár udvarának sarkán nyílt vulkanizáló műhelyt övezi. Azon túl, a gyár egykori frontjának betonkerítésén a fehér festék hólyagos foltjait friss firkák és rigmusok borítják – „Pusztulj, hurkás!”, „Tirpákia ukrán gyarmat!”, „Miskolcon még a szkinhed is cigány” – meg ilyenek. A szakadozott, egysávos bitumenút a fal előtt, a focipályához vezet.
Amikor a valaha sötétkékre festett, mára egészen világosra fakult lemezlapokból összehegesztett főkapuhoz érkezik, elszorul a látogató torka. Mert bár a fülke, a sorompó és a kapuszárnyak rozsdások és lukasak, vigasztalanul lógnak az eresztékeken, és a szél bántóan nyikorgatja az egész tákolmányt, mégis, a vadul és kuszán növő és izgőmozgó orgonabokrok, melyek egy nap erős meggondolásból egyszerűen feltörték a mérgezett betont, és repedezett kőhalommá szabdalták a járdát és az ipari utat, tavasz végén és nyár elején bódító illatukkal egy olyan világ emlékét lehelik a gyár bejáratához, amelyben a biztonság ugyanolyan része az életnek, mint az időnek a dél vagy a napkelte, mert az emberek fiatalok voltak és bűntelenek még. Otthonosság, melegség, barátság, szeretet érzésének kísértete járja át tőle az ember szívét, noha létét a növény épp a visszaálmodott világ pusztulásnak köszönheti.
A kapu mögé a régi emberek be nem teszik a lábuk, legfeljebb a fal fölött leskelődnek. Mert azt, ami ott bent van, fiatal önmaguk világát, valakik veszni hagyták, akár csak őket magukat, és ezt onnan kintről is tudják, nincs olyan sarka az egész megyének, ahol ne ezt lehetne látni, nincs hát amért bemenjenek. És mégis, időnként az utazók az állomáson várakozó vonatok ablakából látják, hogy a gyár utolsó gépsorán végigfutott színes palackok futószalagon a vasbetonkerítés tetejéhez emelkednek, majd áthullnak a túloldalra, a legszélső sínpár tövébe, amely a gyár ipari vágányaként szolgált, és már évek óta használaton kívül rozsdásodik és vadul, hogy ott tompa, fojtott tüsszentéssel durranjanak szét, hogy amíg a szél szilánkjaikat szerte nem hordja, örökké vasúti kocsikat tükrözzenek millió darabban. Vagy amíg meg nem jelenik egy olajos ráncokkal szabdalt szabadarcú, szutykos bajuszú öreg szaki, és a nagyobb darabokat, egyben maradt nyakakat vagy éppen talpakat felszedi, vagy ha azt nem lel, összesöpri a törmeléket egy szatyorba, hogy elvigye haza, vagy ha az asszony a lakásba nem is engedi, hogy garázsok, fészerek, sufnik jól látható vagy éppen titkos rekeszeibe süllyessze. Hogy valami megmaradjon a múltjából, amiről azt hitte, nem tudják elvenni tőle, legalábbis abból amit a két kezével csinált ezen a keservesen összeaszott tájon, emléknek, bizonyítéknak, hogy egyszer hasznot hajtott, hogy élt. Hogy megmaradjon valami, valami töredezett.
Új Forrás, 2011/1.
0 hozzászólás: