Ezen a környéken a porták valamikor tanyák voltak meg még annyik sem, csak kertek, míg aztán körbenőtték egymást és falu lett belőlük. Annak idején hosszú tornácos szegényházak álltak rajtuk, nádtetővel, nyitott kéménnyel, a szobákban a döngölt földtől örök nyirkosságban és hűvösben, az apró ablakokon bejutó kevés fényben az asszonyok meg az emberek, akik itt laktak, hékámozták egymást, mást nem is tudtak semmit se magyarul. Egyik-másik ház még ma is odébb a többitől magában áll, talán mert így akarták, talán mert így felejtették. Némelyik udvarán vagy a kertje helyén a poros és nyeszlett akácok mögött mezőgazdasági gépek meg mindenféle járgányok roncsai rohadnak egymás hegyén-hátán, fémcsontvázak, rozsdamarta lemezlapok, melyek körül még a fű is kiszikkadt és gaz se nő, legfeljebb csak csalán meg sóska, a kerítés akár ha a sivatagból hasítana ki egy szelet kietlen kopár homoknégyszöget, noha a szittyós puszta eleven zöld körülötte, bármerre néz az ember. A vadul burjánzó laposságból csak a vasúti töltés csíkja meg az azt keresztező gát emelkedik ki. Ez a gát itt csatornát határol, széles vize a városból kivezető árkokból folyik össze az erdő mellett, csöndesen duruzsoló tompa kuruttyolás búrája gömbölyödik a két partja fölé. Lassú sodrában álldogálva vízimadarak matatnak zsombékjai között, ha valaki a parton a rejtekük fölött csörtetve felriasztja őket, szárnyuk könnyed surrogással rajzol köröket a vízre, ahogy elrugaszkodnak, a körök egyre nőnek meg nőnek, míg el nem érik a partot, hogy ott elenyésszenek. A hol békanyál lepte, hol tavirózsával benőtt víz északnak tart keskeny hidak alatt, míg el nem éri a Tiszát valahol odafent már újra kisebb ágakra osztódva. Ritka nádasain fennakad a szemét, úgyhogy az elhagyott dűlőutakon a medret követve az ember sehogyse bír megfeledkezni a városról, mely a vadonba üres flakonok és nejlonzacskók képében küld magáról állandó jelzéseket.
A nap itt vörössel kel és vörössel nyugszik a puszta fölött, ahogy régi versekben áll, mintha minden reggelen és estén vihar készülődne, de aki ki se teszi a lábát otthonról, legfeljebb csak a városba autózik be, ahogy a legtöbben az erre élők közül, az nem láthatja meg, mert a házak különben eltakarják. Azonban ha a gáton a meder mentén bárki kigyalogol északra a kótaji határba, kikerülve a sorompót, mellyel mindkét falu dühödten igyekszik távoltartani a másikból valókat a saját gyepűjétől, ott kint, minden helységtől egyformán messze, a kabócazümmögésben, a rikítozó száraz réti sistergésben, az állandó szélben kivárhatja, hogy bekövetkezzék. Amúgyis egyszerűbb a pusztán közlekedni, mint az utcákon a házak között, ahol könnyű eltévedni, mert mindegyik egyforma, nyílegyenes és végtelen, és csak az elején meg a végén lehet letérni róluk, ha egyszer az idegen rossz helyre keveredett. Amikor még csak sejti, hogy rosszfelé indult, de már olyan régóta megy rajta, hogy nem fordulna vissza, inkább abban bízik, hogy majd mindjárt a végere ér, és akkor lefordulhat róla, de nem akar elágazni sehol, akkor egyszerre kiér a biztonságosnak gondolt kertvárosi utcáról, s hirtelen kietlen kukoricások meg gazos kaszálók között jár már, ahol az út összeszűkül a nyárfák között, majd utóbb homok alá, földbe fordul és szekereket kell kerülgetni sötét tekintetű kalapos férfiakkal a bakon, akik ostorral a kezükben vadul méregetik onnan föntről, de mégis megy tovább, mert véget kell érnie egyszer, hiszen az eleje, amit elhagyott, már nagyon messze, míg aztán tényleg véget nem ér a földút is, hogy csak egy csapás fusson el szisszenve a fű között, mint a kígyó, amelyen már végképp nem lehet menni tovább semerre, mert nem ígéri az irányt és a helyet, amelyet kinézett magának, csak visszafelé, és akkor onnan meglátja az emeletes házakat, a lakótelep szélét talán ha kőhajításnyira, mégis onnan ahol áll, megközelíthetetlenül. És előtte áll az út még visszafelé. Falu, város, rét, erdő, nyers folyóparti lapály szétszálazhatatlan szövevénye várja itt az idegent, és nem csak őt zavarja néha össze. Van, aki városinak tartja magát, bár falun él, és van aki meg tanyasi, a nappal kel és a nappal fekszik, de városi címe van a portájának, és sohase számított másnak, mint városi polgárnak.
És ahogy az egyik utca szántókra fut, a rákövetkező meg panelházak közé vagy egy plázaféleséghez, ugyanúgy éjszakára az egyik utcán mindent bereteszelnek, hétlakatra zárnak, a másikon meg tárva-nyitva hagyják az ajtót, ha próbálnák se tudnák bezárni már a kaput, a kulcs annyira elszokott a zártól. Az egyiken beverik baltanyéllel az ablakot, szekérrel döntik be a kerítést és még a rossz gereblyét, a lyukas rocskát is összeszedik az udvarról, a másikon meg ha bármi semmilyen limlomot hajítanak ki a kapu elé az útszélre, akkor is becsöngetnek, hogy elvihetnék-e. Ott az ember véghetetlenül hallgathatja éjszaka a tücsköket, ahogy az udvari nyírfákon ülve ciripelnek és csak ciripelnek, őrzik az alvók álmát. A másikon a kutyák nyugtalanok, ezeréves pusztai rémület lesz rajtuk úrrá éjjelente, a fogukat csikorgatják és vérben forog a szemük, és ha a gazda előjön az acsarkodásra, kiterítik őt is, mivel nincs más.
Bár jószágot alig tartanak, már csorda sincs, legfeljebb baromfit látni itt-ott a házak körül, kora estéken mégis langyos állatszag üli meg az utcákat, pállott falusi jóérzést hintve szét, folyton bosszantva azokat, akik városi létükre kénytelenek keveredni a parasztokkal. Máskor őszi avarfüst érzik, kora reggelente savanykás, ázott növényvédőszer-bűz, de nyaranta napközben leginkább csak a fanyar, száraz porszag árad mindenünnen, amely a mezőkön kint már-már orrfacsaró bír lenni, amikor az északi szél a kánikulai tájat feltúrja a maga módján, tűhegyét ide-odaszúrva kitartóan pörögve ontja a vadvirágok porát az emberek szemébe meg a csillagokba. Sokszor nem is hallatszik más a réten vagy a kertekben, csak a fütyülő szél, de ha abbahagyja, kitelnek a délelőtt meg a délután hangjai, nemcsak a mező csivitelése és vad, vidám rikoltozása, vagy a város egy másik szögletén dübörgő nemzetközi expressz ide lüktető robogása, hanem a házaktól jövő állandó gépzümmögés is, fűnyíró, kapagép, sövényvágó, motorosfűrész, meg a többi. Míg meg nem jön a vihar, mert akkor elhallgatnak a gépek, és a rét neszei is ellapulnak. Leginkább déltájban érkezik, legnagyobb dologidőben. Megrázza a falu alatt a földet, rádobálja a jeget, ami északon nem kellett senkinek se a nyakába a nagy melegben, szele ha szemből éri, megállítja a gyalogost is nyílt terepen, a biciklit felborítja, a kézikocsiról lesodorja a rakományt. Az ártéri erdők nyurga nagy nyárfái akár a hurkapálcák roppannak ketté, ha derékba kapja őket. Olyankor órákig dörög az ég, az öblös morgás véggigurul a térségen, jó messziről üzenve előre, hogy jön már, és messze túljutva e vidéken is fenyegetve, hogy visszajön még. Tépett fűszálak keringenek a moccanatlan, egy pillanatra megkönnyebbült levegőben utána, ághegyek, bimbók, levelek, de álmos ereszkedésük leple alatt már a tikkadt szárazság settenkedik be újra a vihar mögé.
Az idegen a síksági nagyváros határát járva, a hozzácsatolt falvakat, tanyaszövevényeket, pusztákat felfedezve, megismerve az emberek rejtekét, akiknek minden térségek közül a világnak ezen dirib-darabjai jutottak, a cifra összevisszaság miriád ábráját láthatja. Mert az üvegpalotás bevásárlóközpontoktól, a márványba vésett játékbarlangoktól, a plázáktól alig húszpercnyi gyalogútra, a kőkutyás házakkal, a fallal körülvett erődökkel teli gazdag előváros szegélyén öregek laknak csőszkunyhókban vagy annyiban sem, csak szétrohadt mikrobusz kasztniban egy kiégett legelő szélén pár rossz kutyával meg egy csomó büdös birkával, hatalmas kecske- meg libatelepek nyúlnak ameddig a szem ellát örökké mocskos és büdös és jobbra sohase jutó fiatal nőkkel meg férfiakkal, elhagyott dohányszárítók téblábolnak a mezőkön, melyekre senki sem emlékszik már, bár nyári munkák idején láthatóan bejárnak oda szükséget végezni, burjánzó ültetvények közepén tanyaházak trónolnak, mint a rétek királyai, de bennük munkától megszakadt népek laknak, lát kompokat, amelyen tátott szájú részegek meg bogárlepte állatok utaznak, és putrisort, amelynek a környékére nem épültek házak, mert mocsár volt ott régen meg ma is, de legalábbis ártér, úgyhogy onnan, arról a sorról nem is kell sehova se menni, hogy látszódjon az a bizonyos vérvörös alkony, ahogy a nyugati égről lecsorog lassan a világ túlsó fele mögé, akár egy régi versben a falakról a fájdalom.
Persze nem a vér meg a fájdalom, hanem a homok gyülemlik fel naplementekor a horizonton az étert megszínezve, a Nyírség ősmatériája. Az ihatatlan homoki borokat adó szőlősorok alól itt-ott kilátszó buckákat a meleg szél állandóan formálja, őrli, magasba röpíti a sárga port, megpörgeti és aztán visszahinti az emberek közé, akik már megtanultak együttélni széllel is, homokkal is. Mert homokra épült minden egyes ház, az udvarokat és a kerteket a sivatagból varázsolták elő és tették termékennyé valakik, akik nagyon neki lehettek keseredve, hogy ilyesmire szorultak. Ma is minden egyes építkezéskor feltárul a mély homokgödör, amelyet aztán mindenféle mocsokkal igyekeznek feltölteni, hogy magasabb legyen az udvar, mint a szomszédé, és őfeléje lejtsen, hogy a víz arra follyon, ha megjön. Mert ahogy egykor víz mélye volt e tájék, a kőkori tenger valaha titkos árka ma is visszakönnyezi az óceánt, úgylehet. Hisz a víz egyszercsak megjön, ellepi a kerteket, a vermeket, a süllyesztett garázsokat meg a pincéket, és miközben a növényeket fojtogatja a forró szárazság, ez nem szívódik fel egész nyáron, akárhogy szívattyúzzák.
A pocsolyák fölött rezgő gombolyagban szúnyogok lebegnek, vagy csak a lelkük, lárváik hemzsegnek alattuk a vízben, a földön békák ügetnek az udvarokon, a kerteken meg a réten át a jobb reménység felé, és a béka átok a zsíros föld meg áldás, és a nap maga hol átok, hol áldás, és a puszta egyik tagja átkozott, a másik meg áldott, és az ember meg csak keresi meg keresi a helyét áldás és átok között a síkság közepén ívelő mélyen a talajba tört úton, elárasztott erdőkben, kiégett legelőkön, használaton kívüli sínek kopott talpfáin a kövek között a belvizes lapályon, elhagyott dohányszárítóban a rét szélén a szalmában henteregve, valahol seholsem és mindenség között, félúton mindenhova.
Agria 2011/nyár
0 hozzászólás: