Zene fasírtból: White és Black

Ja, újabban a mainstream szarságok is elérnek, meg is hallgatom egyik-másikat, aztán akad közte olyan, amelyik tetszik is – ha nem is teljesen és maradéktalan. Nem volt ez mindig így. A Black Keys esetében ma is jobban tetszenek az első 2-3 lemez dolgai, de az újakat is mindig meghallgatom. Vagy itt van például ez a Jack White nevű tag. Tőlem azt csinált a híres White Stripesban amit akart, nem érte el az ingerküszöbömet. Aztán meghallottam a Dead Weathert és egyből rákattantam. Elsősorban a 2010-es lemezre, de az elsőt is megszerettem, sőt. Viszont retrospektíve odahallgatva se lettem WS-fan, sőt, nagyjából a Racounters se hatott meg (na jó, a Broken Boy Soldiers igen). És hát – szégyen vagy nem szégyen – az Alicia Keysszel előadott James Bond témája is tetszett. Aztán figyelgettem a producer White-ot, hogy kikből tud többet kihozni, mint amik addig voltak: Black Milk, Karen Elson (na ja, egy feleségnek sok mindent megtesz az ember!), Wanda Jackson(!), vagy a már amúgyis kedvelt Seasick Steve – sorolhatnám még. Közben sajnos az is kiderül lassan, hogy nem annyira a DW áll nála a középpontban, hanem a saját szólókarrierje. Egyfelől persze teljesen megértem én. Hiszen ott csak dobol meg énekel. Itt meg mégiscsak a kezében a gitár. Meg aztán nem lehet egyszerű összehozni azokat a csókákat mind együvé se. Még akkor se, ha ő közben már olyan híres lett, hogy még Franzen is beleírta a Szabadságba. Mert ott is például, ha jól emlékszem, olyan hívónév az övé egy természetvédelmi alap számára jótékonykodó fesztiválnál, amely megmozdítja a zenészeket (is).

Szóval a Lazaretto a második szólóalbum a 2012-es Blunderbuss után. És miközben nagyon hasonló a képlet, itt kicsit több a jó szám. Mert ezek a szólóalbumok egyszerre hozzák azt a vad kreativitást, ami a DW-ben megtetszett – és amit producerként is hozzárakott a meglevő olyan, amilyen alapokhoz, általában jócskán felturbózva azokat –, és egy olyan fajta popnyálat, ami nemigen fog sohasem túl közel kerülni hozzám. Legalábbis még mindig remélem. Az előző lemezről összesen vagy 3-4 nótát ha bírtam, bírok, a többit, ha hallanám, nem tudnám azonosítani. Lejárt már az idő, amikor egyben hallgattam albumokat, mert érdemes volt, minden tétel bejött nagyon (nem igaz, mert tavaly azért volt egy ilyen: a Vista Chino).

Ilyenformán a Lazaretto viszonylag hosszú középrészéről nincsen is mit mondanom. A 3., a 6. a 7. vagy a 8. s aztán a 10. meg a 11. tétel számomra semmitmondóan egyforma. Vagy inkább egyformán semmitmondó. Marad akkor öt olyan dal, ami JW izgalmasabb oldalát villantja fel. Persze ezek is kellően populárisak azért: ha a maga zene erős riffekre épül is, a vokál elmozdítja mindenképp (pl. a címadó tételben). De van olyan tétel is, amelyből az ének elmarad: a High Ball Stepper egy nagyon jó kis instrumentális tétel. És hát azért mégiscsak jó, hogy a popmagazinokban zseninek kikiáltott Jack ilyenekért is odateszi a hírnevét. Sőt, még klipp is van hozzá!

Vicces, hogy most olvastam róla épp, milyen fasírtban van a Black Keys tagjaival, mondván, ha valami olyat hall, ami nagyon hasonlít a saját munkáihoz, akkor az biztosan Black Keys. És hát nyilván nem a thickfreakness nyers állatságaira (ez itt most nagyon pozitív akart lenni!) gondol, hanem pl. a friss lemezre. Mert időnként nekem is oda kell néznem, mi is megy épp. Mindig ott bújkált eddig ezekben a csákókban a kisördög, legutóbb is nagyon zsírosan zúzták le a Lonely Boy-t. Most azonban a Turn Blue dalai, hogyismondjamcsak, nagyon kellemes hallgatnivalók. Minthogyha nagyon vigyáztak volna, nehogy karcos legyen a sound, nehogy zörögjön a gitár. Hát ja, mindenkinek ki kell jönni egyszer a garázsból.

Egyáltalán nincs szó itt kínos nyálaskodásról. Vagy nem nagyon. Vannak itt határozottan jó kis sötét tételek (It’s Up to You Now), és a JW-nél egyre inkább teret nyerő zongorás ömlengések szaga is hiányzik. Bár épp az előbb említettre következő Waiting On Words a leginkább csöpögős. Fúj, az rossz nagyon. Nem hallgatom meg még egyszer, az az egy szinte biztos.

Szóval itt ez a két nyári album, a Black Keysé meglepően szirupos, lightos, könnyű kis lötty, afféle háttérzenének való, inkább csak indie-nek álcázott mainstream, mint valódi alternatív rock, inkább felejtős dalokkal, mint emlékezetesekkel – leginkább háttérzene, ha valakinek slágereskedés kell mondjuk munkához. Jack White meg szerencsére csörömpölősebb. Ez mondjuk meglepő, hogy a kettő közül pont az. Csak hát ez van, feleim.

Meg még az, hogy a Lazarettot a Spotifyn lehet streamelni, a Turn Blue-t meg nem.