A Vad lovak a romantikus regények szüzséjéből merített leginkább (ettől még nem lett maga is az!), az Átkelés valahonnan egészen máshonnan: vadászregény, bosszúregény, vadonregény, kicsikét indiánregény (nem, nem az éhenkórász indián miatt az elején), fejlődésregény, és még legalább ennyit lehetne mondani, ami kisebb-nagyobb mértékben jelen van. Persze akkor már a Vad lovaknál is illenék megemlíteni mást is. Hogy a legfontosabbat, ráadásul mindkettőre, sőt háromra jellemzően ki ne hagyjam: a westernt. A síkság városai megint romantikusabb húrokat penget, de ennek a romantikának, a Vad lovaktól eltérően, egy pillantra sincsenek nyugalmas állomásai. Vagyis csak addig, amíg a szó szoros értelmében vett romantikára sor nem kerül. Hiszen a cowboyok napi rutinja maga is csendes, romantikus nosztalgiázásból épül az ezt csak hírből (filmből) ismerők számára. Olyanféle romantika ez, mint a Faulkneré: azonnal totálkáros.
Mert miközben nosztalgikus romantikázásnak tűnik itt annyi minden, ez a nosztalgia nem táplál különösebb illúziókat (vagy megfordítva: illúziók nem táplálják ezt a nosztalgiát). Ezek a cowboyok annyi mindent tudnak a lovakról, a marhákról meg a többi magukfajtáról, de nagyon keveset más emberekről. Az elbeszélő is közéjük való: tiszteli a mesterséget, a hozzáértést, de senkiről nem állítja, hogy belelátna. Nincsenek, vagy alig vannak gondolatok, mint ahogy más McCarthy könyvekben sem — legfeljebb a mondta magában szerepel, ami persze mégiscsak gondolat, azonban nem annyira passzív, vagyis önkéntelen cselekedet, hanem tudatos. Itt most még erre se figyeltem fel.
Téveszme lenne azt hinni, különösen felismerhetem ennek a prózának a hatásait — legfeljebb arra a leglátványosabb néhányra bökhetek rá, amik magyarul is megvannak. Mert persze, hogy táj bűvöletében alkotót Faulkner óta nem ismerni még egy ekkorát — noha a deep south íróinak a táj mindig is alapélménye (McCarthy regényei nem, vagy elsősorban nem az ún. deep southon játszódnak — hanem a határvidéken, vagyis nem a déliség a lényeges, hanem a határmentiség). Hozzá kell azonban tenni, hogy Faulkner közel sem foglalkozott ennyit a tájak biblikus-poétikus-atmoszférikus megmutatásával, ő különös szereplőinek gondolatfolyamán, melyet a tájból vétetettnek vélt, és cselekedetein keresztül mutatott rá a vidék számára legfontosabb tényezőire. Még akkor leginkább talán a Vad pálmák egyik-másik helyszíne jut eszembe (az alligátor vadászat esetében pl. a Mississippin), de nem jellemző. Faulknert én máshol kapnám el: egyrészt persze a komor hangulat hasonló. Hogy mindig tragédia van, és ez a tragédia valósággal belekódolt a tájba. Másrészt a regények filozofikusságában érezném még ezt.
A Vad lovak ezen a téren nem tart túl nagy téteket — szemben az Átkeléssel. Itt most sokáig John Grady áll középpontban — és nincs filozófia. De aztán átkerül a hangsúly Billy Parhamra, a regényzárlat megismétli-felidézi az Átkelés zárlatát, s egyúttal belépteti a bölcseleti jelleget is a képbe. Párbeszédnek álcázva. Bár a fülszöveg szerint a regénybeli cowboyok ritkán szólalnak meg, de ha mégis, akkor annak súlya van, ezt azért nem írnám így alá. Igenis elég sokat beszélnek ezek a szereplők — hogy annak mekkora súlya van a legtöbb esetben, azt nem tudnám megmondani. Van neki, mert hát lovakról beszélnek, marhákról, vadkutyákról. Kikérik az előleget a fizetésükből. Szerelmesek lesznek. Isznak. Tervezgetnek. A jó öreg Hemingway-féle becsületeszmény vezérli őket. És aztán a végén jön a csöves-filozófia.
Leginkább Charles Frazier jut még eszembe, mint megemlíthető pali, de nem a Hideghegy, hanem a Tizenhárom hold. Csakhogy Frazier figuráia valóban tizenkilencedik századiak. McCarthy szereplői meg tisztában vannak (nagyjában-egészében) egész mindenségük anakronisztikusságával.
Az mondjuk meglepett, hogy mindkét főhős fiatalkorában járunk továbbra is. Meglehet, nem látok még rá a cselekmény és/vagy a gondolati szövevényére ennek a trilógiának. Leginkább a szereplők és a helyszín (előbbi szorosabban, utóbbi lazábban) kapcsolja össze a három regényt. És persze az ismétlődő szerkezet: John Grady közelesen megismétli a Vad lovak-béli történetét. Valamennyire Billy is a magáét — lásd a két regény zárlatát, ahogy fentebb írtam. De ha már elértem a zárlathoz, rá kell mutatnom a felismerésre, ami most csapott meg: hogy azért furcsállom fiatalságukat, mert a két korábbi regény végén valahogy olyan végletesen és véglegesen kiábrándultaknak és letörteknek tűntek, hogy elég hihetetlennek látszik most, hogy egyszerűen mégiscsak túlléptek a dolgokon. Hogy túltették magukat rajta. Hogy túl tudták élni. Különösen igaz ez Parhamra.
És akkor ott vannak még a mondatok. Amik megint ugyanolyan remekek. És amik hozzák azt az érzést, hogy McCarthy valahogyan mindig ugyanazt az egy könyvet írja. Lehet az tizenkilencedik századi történet, vagy a jövőben játszódó, vagy a nyolcvanas években. Hemingway is egy nyelven írta meg a regényeit, de azok cselekményei alighanem jobban széttartóak, mint a McCarthyéi. Faulkner regényei ugyanazt a nagy történetet írják-gabalyítják, azonban gyakorlatilag minden regényében más elbeszélésformákat és -módokat alkalmaz, így aztán az olvasónak komoly munkát kell elvégeznie, hogy a cselekményeket összekösse. McCarthy tartalmi és nyelvi homogenitását persze aligha lehet negatívumként kezelni. Hiszen megcsinálja azt a bravúrt, hogy minden könyve, minden egyforma és egyformaképp elbeszélt története maradéktalanul érdekes. És nagyon-nagyon jó.
Bart István ugyan ebben az évben nem fordított új Franzent, de biztos fordított mást, Totth Benedekről viszont tudom, hogy regényt írt, így belépett a negyedik McCarthy-fordító (az első, Szentgyörgyi József sajnos már elhunyt) a képbe, Galamb Zoltán. Szerintem jó munkát végzett. Azért sajnos maradt hiba a kötetben (nem a fordításban!), főleg az elején sok, a Magvetőtől szokatlanul. De azért nem rontja le a műélvezet színvonalát. Ez bizony egy nagyon remek regény egy elképesztően nagy elbeszélőtől.
0 hozzászólás: