Nem olvastam Gillian Flynn könyvét, így aztán nem tudom, mennyi maradt benne Fincher filmje után, hiszen tipikusan olyan történetet mond el, amit ha elkezdenék leírni ide, akkor le is lőnék mindent, amiért érdemes megnézni. És lehet, a film is lelő mindent, amitől a könyv izgalmas lehet.
Azt írta egy barátom pár nappal azelőtt, hogy megnéztem a filmet: Fincher arról beszél, mire képes az ember a szerelméért. Lehet, hogy nem pontosan idézem, de valahogy nem találom sehol a levelet. Hát, a filmet megnézve ez akár igaz is lehet, csak akkor persze azt kellene tisztázni mindjárt, mit is értünk, gondolunk itt és most ez alatt a szerelem alatt — mármint, hogy valakinek ki (mi) is lehet a szerelme. Mert persze alapból lehetne a másikat érteni alatta, vagyis az embert. Csakhogy lehet ez akár önmagunk is, vagy egy olyan attribútumunk, amit szeretünk magunkban. Pl. hogy mindig győzünk.
Vérprofi film, brillírozó Rosamunde Pike-kal. És nagyon jó a Ben Affleck ikertesót játszó Carrie Coon is, aki nyáron hol undok volt, hol jó arc a The Leftoversben.
Hogy mégis spoilerezzek kicsit, és ezért ugye nem is muszáj ezt ám elolvasni: pár hónapja hallottam azt a hülyeséget, hogy valamelyik párt valamilyen tagozata felmérést végzett a hajléktalanszállókon, és arra jutott, hogy valahogy meg kellene zabolázni a feleségeket, mert a legtöbb férfi hajléktalan története úgy kezdődött: „minden rendben volt, ameddig el nem váltam…” Na, ez nekik való film. Mondjuk a Side effects mellett.
0 hozzászólás: