Regény a sorozat árnyékában

Nic Pizzolattoról nem tudható, megmarad-e a filmek világában, vagy, mikor rosszabbul megy sora, valamit pusztán papírkiadás kedvéért is ír majd megint, mindenesetre idáig úgy fest, hogy nagy showrunnert nyertünk egy erősen megkérdőjelezhető színvonalú író helyett az ő személyében. A Galvestonnal, első, és mindmáig egyetlen regényével szemben támasztott elvárásaimat nem csak az engem is teljesen beszippantó True Detective-széria fokozta, hanem az eddigi olvasói reakciók is. Mit mondjak, mindehez képest fanyalogtam olvasás közben és csalódtam a regényben. Nem azért, mert rosszul lenne megírva — nem, gördülékeny nyelven (nyilván Roboz Gábor fordítói erényeinek is köszönhetően), fesztelen stílusban halad ez a szöveg. Na de a történet nagyon gyengusz ebben az egészben. Éppen az hiányzik innen, ami a TD-t olyan remekké tette: hogy a tiszta sornak látszó misztikus krimi szüzsébe egy nagy csavarral bedobjon valami műfajszokatlant, műfajidegent. Ha nem is féltétlenül a sztori szintjén, legalább annak elbeszélésmódjában. Az elmúlt években megtette ezt a fantasyben George R.R. Martin (na nem a filmben, onnan ez kimarad), krimiben Pizzolatto, de nem ebben a könyvében. Ez bizony az érzőszívű keményfiúról meg a jobb sorsra érdemes kurváról erőteljesen középszerű ügy.

Nagyon jól indul tulajdonképpen a kellően flegma, egyszerre Carvert és a hard boiled-klasszikusokat megidéző modorban, de aztán az első fejezet végére ki is fut ez a nyelv. Vagy még inkább: a nyelv alól a sztori. Hiszen épp azzal bír erős lenni ez a „hanyag” beszéd, hogy élesen ellentétes mindazzal, amit elmond. Hogy kellő felszínességet sugall, amikor az ember elevenjébe vágó dolgok történnek. Hogy kellően sűrűvé tudja tenni az eseményeket, de ehhez fapofát vág. Itt azonban egyszercsak nem történik semmi, a flegma nyelvből afféle rinyálás lesz, az olvasó pedig várja, várja, hogy hol van a becsapás ebben a történetben, hol fogunk kitörni a harmadosztályú filmek sablonjából — és nem fogunk. Ez lesz benne a becsapás.

Kicsit tartottam ettől — Pizzolatto a filmsorozat sikere kapcsán már beszélt róla, hogy a regénye senkit sem érdekelt, ami persze sok mindent jelenthetett, csak azt nem gondoltam feltétlen, hogy érdektelen könyv tényleg. Az majd csak akkor merült fel bennem, amikor a fülszöveget elolvastam. De adtam neki egy esélyt. Nem mondanám, hogy irodalom, és nem is nagyon értem, miféle szenvedély vagy elhivatottság fűzhet írót egy ilyen szöveghez. De minden bizonnyal nem ismerem elég jól az amerikai profi írók világát. Talán egyetlen komoly szándék akad, amit érteni vélek: a filmstúdiók számára írást. Hogy azért írni ilyen regényt, hogy film lehessen. Na de ahhoz meg végleg nincs benne semmi. Megcsinálták tízszer-százszor, minden bizonnyal sokkal jobban ennél.

Mindazonáltal Pizzolatto egyáltalán nem birkózik a nyelvvel. Ezen a téren semmi hiba. Azt viszont komolyan el bírtam gondolni olvasás során, hogy a történet mindenféle komolyabb megfontolás, tervezés avagy kigondolás híján alakul épp az orrunk előtt, épp a mondatok írása alatt. Alakul, ugyan már, inkább írás közben szenved vele, mi is legyen még. És nagyon nem tud kitalálni semmit.

Nem tudom, kezdjek-e el félni a sorozat második évadától, hiszen nem tűnik olyan biztoskezűnek ez a tag, mint hittem. Bár a film az persze egyáltalán nem olyan egyemberes meló, mint a könyv, nem elég hozzá egy vérprofi, hanem egy csapatra való kell, akik meg már aztán ki tudják pótolni, javítani egymást akár csak rutinból is. A vége — egész onnantól kezdve, ahonnan a többes narráció lezárult — elsőre nem is tetszett a sorozatnak, nem éreztem az elejéhez mérhetően innovatívnak, és majd csak másodjára végignézve gondoltam azt, hogy hát milyen más befejezés is lehetne. Most ez a könyv megint elgondolkodtatott, hogy mit is láttam. Közben meg a környezetemből is tudok mondani olyan írót, aki a Galvestonnál sokkal rosszabb első könyv után zsinórban írt két kiemelkedően jó könyvet (amelyekhez meg Pizzolatto jelen regénye nem mérhető, mégis nyilvánvalóan azokból nem fognak eladni soha annyit, mint ebből — dehát ez a világ rendje), vagyis mindez semmit sem jelent.

Ez a könyv semmit sem jelent, és hál istennek nagyon távol van Pizzolatto kiváló sorozatától, úgyhogy ebből a szempontból sem jelent semmit. Inkább írjon kiváló évadokat, mint ilyen könyveket.