Műemberek

Fanként kötelező, olvasóként egyre inkább próbára tevő nekifogni a Philip K. Dick életműsorozat új meg új köteteinek. Nem is csak mostanában — a legutóbbi novelláskötet óta (Már megint a felfedezők) így van ez. Olyannyira, hogy egy ideje már csak begyűjtöm a köteteket, aztán időnként elgondolom, hogy neki kéne fogni. S amikor eltelik annyi idő, hogy kikopik belőlem a legutóbbi rossz élmény, akkor meg is teszem. Persze miért, ha ilyen nehéz? Nyilván azért, mert a zseniális köteteinek még mindig tart a húzása. Elképesztően sokat írt ez az ember nem olyan hosszú életében, s elég sokszor beletrafált. Annak fényében felejtős, hogy mennyi a selejt. Sok, mennyiségileg is, arányában is. Nem is egyszerűen az, hogy nem jók, nem izgalmasak, hanem hogy egyenesen kínosak. Minthogyha semmit de semmit nem tudna emberi kapcsolatokról, párbeszédről, érzelmekről, vagy a világ menetéről. Nem ezért szeretem, nem ezért szeretjük. Hanem például azokért a könyveiért, amiket tavaly, az újak helyett, újraolvastam — Ubik, Palmer Eldritch..., Kamera által..., Álmodnak-e az anroidok..., és még sorolhatnám. Ez a két könyve, aminek most nekifogtam, azt hiszem nem lesz újraolvasott. Csakis azért az egyért fogtam neki most is, mert sorrendben olvasom a könyveket, s el akarok jutni A halál útvesztőjéig, ami sok évvel ezelőttről nagy élményként maradt meg bennem. Különben érdekes, hogy régebben kiadott, de beszerezhetetlen darabokat nem ad ki újra az Agave, ellenben a saját kiadásában uszkve 12-13 éve megjelent Az ember a fellegvárbant meg igen. Szerintem a sorozatra rákattantak közül kevesebbnek lehet meg a Transz (sok éve szintén nagy élményem volt), vagy a nagy filmes novellái (Az emlékmás s a Különvélemény egy gyűjteményben, más nagyon jó novellákkal, nem is tudom, minimum 15 éve jelent meg valami kiadónál), mint az egykori nyitókötet. Node majdcsak. Végülis csak eljutottak A halál útvesztőjének új kiadásáig is -- amit persze nem kellett újrafordíttatni, hiszen akkortájt jól megcsinálták a kiadott köteteket. Csak jön majd akkor a többi is. Azt nem hiszem, hogy ennyi év után valami jogi akadálya lenne a dolognak. De hát én mit tudhatom?

Különben ez a két könyv most még nem is volt olyan rossz. A Timothy Archer lélekvándorlása a Valis-trilógia záródarabja, s nekem a kínlódós Dick-olvasás éppen az agyonajnározott Valisszal kezdődött el. Az Istenek inváziójáról sincsenek jó emlékeim. Dick nem akkor jó, amikor a világról alkotott, filozófiainak gondolt elméleteit direktben, sokszor demagógan akarja lenyomni az ember torkán. Hanem éppen, amikor mindezt indirektben csinálja. Mindenesetre a trilógia eme záródarabja, melynek kiadását Dick már nem érhette meg, jobb, olvasmányosabb, érthetőbb, mint a másik kettő. A rengeteget emlegetett látomás, amely e három regényt (is) ihlette, nagyon fontos volt Dicknek. Sok energiát fektetett az élmény megírásába. Engem meg kicsikét pironkodásra késztet, hogy pont ezek nem jönnek be. Hogy éppen ezek a legkevésbé. Mindenesetre ezekben az utolsó időkben, ha hinni lehet annak, amit olvasni lehet róla, nem volt teljesen egészséges mentálisan sem. Riddley Scott már forgatta a Szárnyas fejvadászt, amelynek bemutatóját ugyan szintén nem élte meg Dick, de a forgatásokra már bejárt. Állítólag meg volt bizonyosodva róla, hogy Harrison Ford az őrá állított ügynök....

A Frolix-8 küldötte például annyiból biztosan a kevésbé rossz könyvei közé tartozik, hogy az álfilozófuskodás teljességgel hiányzik belőle. Béna könyv, persze, egészen elképesztő, hogy az írásakor a negyvenes évei elejét taposó Dick hogy képes ilyen „szerelmi” viszonyt kiötölni. Persze ki tudja, mi kellett az akkori amerikai sci-fi faló közönségnek? Különben faék egyszerűségű a történet, s Dick itt sem tököl technológiai jövőképpel - 23. század, az 1960-as évek technikai vívmányainak nagyon apró továbbgondolásával. Lehetne mondani, hogy afféle barkács-sci-fi, csak hát ugye nem annak szánta. Bár azzal nem midig érdemes foglalkozni...

No jó, nincs értelme azon rugózni, hogy mi értelme, meg hogy van értelme — Dick egy zseni volt, de az a zsenialitás nem minden munkáján ragyog egyféleképp. Rajongója vagyok és maradok, és valamikor majd megint tovább olvasom, amikor nem fog zavarni a műemberek műhülyesége.