Nem a periférián

William Gibsonnal nem könnyű a helyzet. Vagy ha még vele az is volna, az őt körüllengő hype-pal már egyáltalán nem az. Hogy hazai kiadását átvette az Agave, az mind a külcsín, mind a belbecs tekintetében csak jó. Szép a könyv, ízléses (bár a borító ordító betűi szenzációhajhászabb kiadókat juttatnak eszembe), és gördülékeny, a korábbiak jórészénél „irodalmibb” a fordítás. Más kérdés, hogy a hype maradt, vagy talán fokozódott.

Az a helyzet, hogy Gibson a Neuromancer óta inkább vérprofi technokrata akcióregényeket ír, mint látnoki, ahogy a sci-fi szcéna egyik-másik fórumán mondják, “elgondolkodtató” regényeket. Miről gondolkodtatna el A periféria? Az ma már nem túl eredeti „üzenet”, hogy ökológiai katasztrófa közeledik. Ez persze nem annyira Gibson sara, mint inkább azoké, akik zsánerregényeket annál többnek szeretnének látni, láttatni. Mért ne volna elég az, hogy feszült, szórakoztató, ötletes könyveket ad ki a keze közül? Kevesen tudják ezt utána csinálni, nem becsülném le semmiképp sem…

Még akkor se, ha néha kilóg a lóláb. A Bruce Sterlinggel közösen elkövetett A gépezet szexjelenetéről ordított, hogy bele kell írni valami teljesen funkciótlan pornográfiát. Dehát el lehetett fogyasztani azt is. Mint ahogy A periféria is egy teljesen fogyasztható könyv, annak ellenére, hogy egy csomó mindenről azt érzem közben, hogy blöff. Jól működő, és valószínűleg nem túl zavaró blöff. Leginkább a technológiai álzsargonra gondolok. Ez az első könyve, amelyben nem szerepel a habszivacs-szó. De van helyette más. Nano-izék pl. Gibson nagyon ért ehhez.

A Perifériáról is az jut eszembe, hogy vérprofi. Az olvasó nem mindig tudja, hol jár, de nem mindig tudják ennek a könyvnek a szereplői sem, és szerencsésen meg is kíméli az olvasót Gibson a balsikerű szájbarágástól: ez van, úgysem azért olvasod, hogy világméretű pénzügyi manipulációk természetrajzát ismerd meg. Nekem tetszett az, ahogy a mindig csak problémákat szülő időkontinuumot megoldotta a regényben az ún. csonkokkal, lehet, hogy nem ő találta ki, nem ő írta meg először, én nála olvastam első ízben. Alapvetően kicsit mechanikus a szálak váltogatása az egymásra következő fejezetekben, az elbeszélés tempójának használ a szálak keveredése. Olyannyira, hogy amikor felcserélődik a két szál fejezetezése, az minden különösebb döccenő nélkül következik be, majd kicsivel később ugyanolyan észrevétlen rendeződik vissza is.

A szokásos gibsoni hangulat uralja a regényt: az egyszerre szakadt és egyszerre high tech, pontosabban az akár a szakadt dolgokból is high techet szerelő, tákoló, összeeszkábáló mad maxek világa az övé. És ez mindig működik! Utoljára a Trendvadászt tudtam végigolvasni a könyvei közül. Méghozzá nagyjából egy nap alatt, úgyhogy bírhattam. Merthogy a hangulat mellett imponáló az az elbeszélői stílus és tónus is, amely könyvről-könyvre visszaköszön. Még a blöffben is tiszteli az olvasót: nem kezd hosszadalmas és bonyolultnak tűnő áltudományos magyarázatokba. Így aztán nem válik nehézkessé vagy önmaga paródiájává egyetlen könyve sem. Ennek ellenére mondjuk az Árnyvilágot (amely ráadásul pont a Trendvadász folytatása) bizony nem bírtam elolvasni.

Töröm a fejem, hogy mit is mondjak a hype-ról. Eléggé szeretem az Agave könyveit. Van itthon belőlük egy nagy polccal. Viszonylag kevésben csalódtam. Az elmúlt időszakban azonban óvatosabbá váltam. Valszeg a (nem Agavés) Nic Pizzolato-regény óta. Úgyhogy távolról néztem a Blake Crouch hype-ot, így aztán a filmsorozatot megnézve nyugodtam meg, hogy ennek az árát megúsztam, és milyen jól tettem. Gibsonnál óvatosabbak, dehát neki megvan magától is a felhajtóereje. Úgyhogy a hype-kritika nem az Agavének szól az ő esetében. Az olvasónak meg észnél kell lenni. Ennyi csúcskategóriás próféta és titkos remekmű azért nincsen a világon.

0 hozzászólás: