Átlagos akarsz lenni?

Nem lettem sorozatfüggő, de azért belekóstoltam a dologba az elmúlt fél évben. Voltak korábban is bősz próbálkozásaim. Pár éve visszanéztem a teljes Twin Peaks-et. Aztán rákattantam a Trónok harcára, az első két évadra egyben. Aztán tavaly megint, a harmadikra. Idén év elején aztán behúzott a True Detective. Na most az van, hogy kell valami mozdítóerő hajnaltájban, de akár éjszaka is, ami munka előtt beindít. Ilyenkor hosszú filmekhez nincs türelmem. Meg időm se. De egy 40-60 perces epizód még simán belefér. Mármint ha jó. Mert egyes sorozatokba beletört a bicskám. A Californicationnek jóformán egy részét se bírtam végig. A Sons of Anarchy első évadán nem jutottam át. Ezzel különben a zenék miatt próbálkoztam, bejött Curtis Stiger a John the Revelator-rel. És ott van a Breaking Bad, amivel eljutottam vagy négy szezonig, de, egyben nézve, inkább fárasztott, mint szórakoztatott, úgyhogy pihentetem.

Na szóval a Harrelson-McConaughey páros tehet róla, hogy igazán komoly próbálkozásokat tettem. A TD narratívája nagyon megfogott, meg a lousianai hangulat, amelynek ezer éve kedvelője vagyok. A mocsári zenék révén, legyen az Down vagy Buddy Guy. Vagy a bennem velük rokonított örök Faulkner. Aki azonban persze nem a Mississippi-delta írója. De azért a Vad pálmák egyes fejezetei mégiscsak ugyanazt a hangulatot hozzák. Elsőre, meg kell mondjam, a hatodik részig tetszett. Vagyis amíg a párhuzamos szólamok mentek. A hetedikre ez már javararészt lefut, a nyolcadikban meg ugye egyáltalán nincs is. Aztán második látásra már sokkal jobban bejön a vége is. Igen, valahol írták róla, hogy valahogy be kell fejezni egy ilyen sorozatot, és hát milyen legyen egy ilyennek a vége. Maradt jópár elvarratlan szál. A Sárga király-Carcosa vonal nem lett igazán feltárva, de lehet, a nyom fukciónál mélyebbet itt nem kell keresni. Elvégre mégiscsak krimiről van szó.

S ha már arról, megnéztem a Fargo-t. Persze a Coenek miatt, akik itt executive producerek. Egypár poén úgy ül, ha ismeri az ember a filmjüket, de bizonyára anélkül is fut a dolog. És megint: moziszínek! Nemcsak Zsákos Bilbo, hanem ugye mindannyiunk kedvenc Billy Bob Thortonja is itt van. Izgalmas és szórakoztató sorozat, nem váltja meg a világot, de elejétől végéig helyén van. És mint a TD: ez is egyetlen hosszú történetet mond el, a második évadja ennek is, annak is másokkal, másról fog szólni. Mert mindkettő folytatásért kiált. Itt is éreznék elvarratlan szálakat, mostanában valahogy különösen figyelek az epizódokra, hogy melyik szükséges egy történethez mindenképp, és melyik van csak a dagasztás kedvéért – dehát valamilyen szinten egyik sem volt teljesen fölösleges.

Fölöslegesnek tűnő epizódok ügyében például a Penny Dreadful is vet föl kérdéseket. Mert én annyira elragadtattam magam, hogy egy ilyen gótikus horrorral is megpróbálkoztam. Van porhintés bőven, katyvasz és kutyulmány tizenkilencedik század(vég)i ponyvákból és nem ponyvákból (Frakenstein, Van Helsing, Dorian Gray), moziszínészek (Eva Green, Timothy Dalton, Josh Hartnett) és nagyjából hibátlan hangulat. Azért az eleje megrémített, na nem úgy. Hanem hogy ez a gyilkolászás nem az én pályám. De tovább néztem, és nem bántam meg. Van egy olyan érzésem, hogy itt jó néhány szál – az Ethan Chandleré, a Dorian Grayé és Frankenstein poétikus szörnyetegéé például – a második évadra folyik majd tovább. És akkor a helyére kerül. Mert felhalmoztak itt jó néhány csavart, még a végére is tartogattak egypárat, illenék aztán ezzel majd kezdeni valamit. Mászkáltak itt vámpírok, de Drakula nem került elő mégsem. Hm, ez érdekes. Már majdnem csak ő hiányzott itt a viktoriánus szörnyekből.
Igazság szerint sorozatszerűen, vagyis hétről hétre, nem pedig utólag, egyben, pár nap alatt, a TD volt az első, amelyet követtem. S aztán a Trónok harca negyedik évada. Van abban valami, hogy például ilyesmiért is vársz egy hajnalt. A GOT persze a könyvek miatt, amelyekbe most aztán tényleg belevágtam, megérne egy külön bejegyzést valamikor. De nem most. Itt a nagy nyáridőben hirtelenjében belefogtam két sorozatba is heti követéssel, és most készülök egy harmadikra: The Leftovers – az egyetlen Éowynnel, azaz Liv Tylerrel, aki szépen öregszik, Justin Theroux-val, aki szintén nem olyan legényke már, mint mikor golfütővel püfölte szét a kávéimádó filmesek kocsiját a Mulholland Drive-ban – és az Extant – a mozikból valahogy kihullott Halle Berryvel – mellé, immár szakirodalmat követve itt lesz a The Strain, Guillermo Del Toroban bízva. Aztán majd meglátjuk.