Dolgozom ezekkel az emberekkel. Bejárnak hozzám, kimennek innen. Megállnak. Egyik-másik beszélni is akar. A legtöbb. Nem velem, hanem nekem. Nem is nekem, bárkinek. Nem is igazán és nem is mindig a történet érdekes, amit elmondanak. De nem azért, mert egyáltalán nem érdekes, hanem mert kívülről tudom. Egy változatát legalábbis. Épp ezért az a fajta izgalom, hogy a megkezdett történetben ki mit tud kezdeni a másikkal, valamelyik, bármelyik másikkal, a helyzettel, nem vibrál bennem. Hanem a másik fajta izgalom, vagy jobban mondva egy másik fajta izgalom munkál itt: hogy hogyan mondja el, mit kezd a másikkal. Hogyan mondja el, mit kezd egyáltalán. Hogyan mondja el egyáltalán. Hogy milyen hangulatot tud teremteni az elmondással. Hogy az a hangulat azoknak, akik nem ismerik a történetet eleve, vagy legalább ebben a változatban, segít-e vagy nem ebben a megismerésben.
Aztán persze bajban vagyok velük. Elmondják, de nem nyugodtak meg benne. És én meg nem tudom, örülnének-e, ha én továbbmondanám, továbbadnám úgy, vagy majdnem úgy, ahogyan elmondták nekem. Hát ez a dilemma állít meg manapság napjában többször is akár munka közben.
0 hozzászólás: