Sötétség, fogd meg a kezem

Leginkább mindjárt azon gondolkodtam el, hogy mi a baj. Miért nem működik Dennis Lehane detektívpárosának már a második könyve sem. Legalábbis nem százszázalékosan, noha a Viharsziget vagy a Titokzatos folyók, azaz a sorozaton kívüli darabjai csakis jó emléket hagytak bennem maguk után. A hangulat, a milliő adott: az amerikai nagyváros mélyfekélye. Ehhez, innen a nyírségi faluszélről nézve, elég jól ért Lehane. El tudja hitetni. A cselekménybonyolításra sem lehet nagyon panasz — még Jo Nesbonek is a javára válna, bár nála nem lehetne gyanítani, ki a hunyó, kevéssel a könyv kétharmada előtt. Tegyük hozzá: a regény reflektál a gyanúra, nem hagyja az olvasót benne a ki nem mondott tutiban — tud róla, és ezzel még arra is képessé válik, hogy elaltassa az olvasót, és aztán majd később hozza megint játékba a dolgokat. És ez a reflexivitás máshol is megvan, amikor egyik-másik szereplő kapcsán, még pontosabban: szereplők egy behatárolt köre kapcsán nem fukarkodik kimondani, hogy azok filmbéli gengszterek mintáit követik. És ezáltal persze nem hogy nem hitelesek, hanem egyenesen nevetségesek. Ezzel megint altatja is kicsit az olvasót, mert áttolja egy kisebb szakaszra a problémát, ami az egész könyvre jellemző — és éppen ez az, amitől nem százszázalékos: hogy nagyon filmszagúak a párbeszédek. Hogy jónéhány megoldás kapcsán az eltúlzottság vibrál bennem, meg ezzel együtt az: hogy mindez egy gengszterfilmben nagyon jól festene. Filmben igen, könyvben meg nem. Arra is gondoltam, hogy, bár az első könyvre (Egy pohárral a háború előtt) nem nagyon emlékszem, azért nagyon sok az is, ahogyan ezek a szereplők már a második kötetben olyan nagyon-nagyon tönkremennek. Mit akar akkor még később ezekkel? Persze mit akarna, úgy tudom, kicsit zavarba került a párossal, kilenvekilencig megírt öt könyvet velük, aztán csak 2010-ben a hatodikat — addigra a jó Ben Affleck már filmet készített a negyedikből, de persze már jóval nagyobb durranások is bekövetkeztek Lehane filmes adaptálásában. Dehát ez tulajdonképpen mindegy — már ebben a könyvben filmek alá játszik Lehane, és a későbbi sikerek nyilván azt mondják, nem hiába. Az erős hangulat emlékezetessé teszi a könyvet. A krimisablon elemei működnek, az egymást méregető férfi-nő nyomozópárosban valószínűleg az egyetlen érdekes ez a kétneműség, különben nem úgy fest, hogy sok értelme lenne két detektívnek. Párhuzamos élettörténetükön keresztül a skandináv típusú családi krimi szüzsé is belép a képbe. És még hogyha egy-egy regényben ez túl vázlatos is, megvan rá a mentség — nyilván végtelen ciklusnak készül ez az egész. Végülis jó kikapcsolódás, ha az embert nem idegesíti a hollywoodiaskodás. Tipikusan olyan könyv, ami után jól esik igazi emberekről szóló könyvet kézbevenni újra.