— mondhatnám az ÉS évről évre visszaköszönő frappáns címével. És hát ahogy ott, itt is pontosan tudni, ki ki.
Állunk a síremléknél, tisztelgő koszorúzás, civilszervezetek, önkormányzatok, pártok. Aztán a felkonferálást végző kolléga — ezt az önkéntes munkát csak mostanság kezdi, ideges, lámpalázas, sok a név, a „cég”, a sorrendben is semlegesnek, kiegyensúlyozottnak kell lenni — szóval a kolléga véletlenül bakizik az egyik pártnál. Belemond még egy m-et oda, ahova nem kéne. És ez így már egy másik név lesz. Amire sokan emlékezünk. Legyen most egy pillanatra mindegy, hogy megérdemlik-e ezek, hogy így nevezzük őket még mindig.
Hanem.
Ott állnak elől ezek a férfiak. Most helyezték le épp a maguk koszorúit. Visszaérnek a helyükre — elől, középen — és most, mihelyt meghallják és leesik nekik, mosolyognak, sőt, esetleg nevetnek. Előbb még rábólintanak. És aztán. Némelyik diszkréten. De van, aki önfeledten, jókedvűen. Tátott szájjal, hátrahajtott fejjel.
Megtörtént a zsigeri elszólás, amazok lelepleződtek, teljes égés. Nem tudnak elrejtőzni a történelmi igazságosztás elől. Haha. Nekünk van igazunk.
A legjobban nevetőt figyelem. A többiek tulajdonképpen kulturáltak. Vagy majdnem. Elvégre mégiscsak egy temetőben vagyunk. A legfiatalabb azonban teljesen elereszti a gyeplőt. Cinikusan, alantasan. Még a feje is vörösödik. Mint aki megizzadt itt helyben egy vaskos sikerért, és most joggal arat.
Jópár éve már, hogy megismertem. Beszédet mondtam illusztris helyen, illusztris emberek között. Előtte behívtak az elnöki szobába, ismerkedjenek össze a felszólalók. Püspök, elnök, kormánymegbízott, rektor. Meg egy fiatal gyerek, akit be se mutattak, s aki láthatóan csak azért volt ott, hogy az első háromnak terceljen, amikor mondanak valamit. Milyen jól mondja, püspök atya. Ez így van, elnök úr! Fején találta a szöget, kormánymegbízott úr! Meg ilyenek. Gondoltam ez is egy szakma. De legalábbis egy biztos állás.
Legközelebb már egy megyei intézmény vagy szerv vezetőjeként láttam viszont. Eljött a civilszervezetünk társasági értekezleteire, mivel befolyása volt egy komoly szakmai pályázatra, és abszolút összevissza beszélt. Olykor akadémikus professzorokkal szemben. Olyan ügyekről, amelyekhez semmi köze nem volt. Nem azért hívták oda. Határokon átnyúló munkát végző társaság ülésén történt ez épp. A szatmárnémeti kolléga, megfontolt, idősebb ember, egy alkalommal azt mondta nekem, hogy hagyhatjátok? Arra gondolt, hogy mi magyarországiak hogyan és miért engedjük, hogy ilyenek legyenek pozícióban. Mit mondhattam volna? Hogy nem az én nevemben.
Legutóbb idős kollégám, az első országgyűlés kormánypárti képviselője egészen egyszerűen elzavarta egy megbeszélésről. Pedig ő sem egyszerű ember.
Na és most a temetőben tudtam meg róla, erről a fiatalmeberről, a felkonferáláskor, hogy az egyik párt megyei szervezetének alelnöke.
Tavaly már volt szerencsém egy másik párt egy megyebeli, helyi ifjúsági szervezetének vezetőjéhez. Egy mérhetetlenül fruszrált, agresszív, öntelt, pszichopata vonásokat mutató fickóhoz. Szóval ismerem őket.
Egyrészt azt mondanám, van remény, ilyen emberekkel nem húzzák sokáig ezek a pártok.
Másrészt és reálisabban azt mondom, nincs remény. Pár év múlva ezekből a fiúkból képviselők lesznek. Talán fiatal tercelőkkel körülvéve, akik megerősítik különben már manapság sem csekélyke önbizalmukat.
Mindegy, hogy kinek mi a meggyőződése, ki kire szavaz, ezekkel az alakokkal, az ilyen alakokkal, meg a még ilyenebbekkel egyformán szívunk majd mindahányan.
0 hozzászólás: