Emlékszem pontosan a napra. Hideg, behavazott, fényes téli nap volt. A gyerekeimet húztam haza szánkón a szomszéd utcából. Már beértünk a házba, de még át se öltöztem. Amikor hívott K. Nem tudtam kilépni még a szánkózásból. Abban a pillanatban teljesen lehetetlennek tűnt. Nem tudtam elhinni, de nem úgy, mint amikor a sokktól képtelen gondolkodni az ember. Hanem egész egyszerűen azt gondoltam, hogy ez valami tévedés.
Azonnal felhívtam Z-t. Kapásból rávágta, hogy ez lehetetlen. Te elmentél Váradra M-mel. És hogy mindjárt felhívja M-et. Csakhogy mikor ezután visszahívott, már sírt.
Még jópárszor kaptam azon magam a benti szobában, hogy azt gondolom, átmehetnék hozzád, vagy te átjöhetnél. Bekopogsz, benézel, bejössz. Letolsz valamiért. Azután felhozod a kávét. És akkor megyünk. Nem iszunk kávét. De estig beszélgetünk.
Amikor a szobádat rendeztük, a könyveket, a személyes dolgaidat I-vel és A-val, ott voltak külön stószban, mindig könnyen elérhető helyen a régi, kedves hallgatóid dolgozatai. Akik olykor még évekkel énelőttem végeztek a főiskolán. És még annyi minden jönne föl hirtelen...
Öt év nagy idő. Háromszor annyi évig tartott ismeretségünk. Több, mint kétszer annyiig a barátságunk. Az Iskolánk.
S ha most letekintesz, mit találsz? A régóta épített város sok épülete egyre szépül. Ám egyben nézve mégis csak romok látszanak.
0 hozzászólás: