Sokáig álldogált Fűszál a folyónál. Fogpiszkálót forgatott a szájában a nyelvével, és hol a mederbe bámult, hol csak úgy a házakra lesegetett. Néha elhúzta a felöltője ujját, és megnézte a csuklójára tetovált órát. Mindig ugyanannyi volt rajta az idő. Nem telt a tavaszi nap, a kipattanófélben lévő levelek sem pattantak tovább a fákon. Csak akkor jött rá, hogy már elszánta magát, amikor a pálcikát kikapta a szájából és a folyóba pöckölte. Nem volt nála másik, úgy viszont álldogálni sem lehetett már ott tovább. Átvágott egy építkezés bodegái között, aztán a kapualjban félrerugdosta az útból a tyúkokat. Elsőre még szívesen jött ide, most azonban rosszat sejtett. De hetek óta hiába várt bármi választ. Hát akkor eljött érte ő maga.

Góth Gábor, a jó nevű író és szerkesztő, egyedül maradt a lap szerkesztőségében. A kicsi, rugóra járó békáját ugratta a padlón, ott térdelt mellette a lábnyomokkal teli parkettán. Halványan emlékezett valamire ebből a fiatalemberből most, amikor betoppant és úgy köszönt, Kezét csókolom! Tipikus kisvárosi brávó, aki talán apacsnak képzeli magát. Meg írónak. Írócskának. Fogalma sem volt róla, hova keverte el a kéziratát. Nézzen ide, mondta neki, Éppen költözködésben vagyunk. Minden bizonnyal elkallódott valahová a válaszlevél. Fűszál nem mondott semmit, épp csak a fejét döntötte oldalt egy kicsit a nyakán. De azért rajta maradt az a fej azon a nyakon. Mintha kételkednék.

Megsárgult papírok az irdatlan nehéznek látszó íróasztalokon. A lap összefirkált példányai. Körben a könyvespolcokon por és csak por. Átlátszatlan korom az ablakon. Talán a piacra néz, talán a folyóra, onnan, ahol Fűszál állt, mivel Góth nem hívta beljebb, nem kínálta hellyel, semmi nem látszott. Fűszál karba tett kézzel az ajtófélfának dőlve nézte el a játszadozó Góthot. Aki végül, hogy a hívatlan vendég nem tágított, feltápászkodott a földről, és leporolta a nadrágja térdét.

Amíg átment a Deres szobájába a benyújtott írások között kutakodni, Fűszál egy lépéssel Góth asztalánál termett, egy pillantással felmérte és átlátta a rendetlenséget, egy mozdulattal elmarta az asztal széléről a hamutartót, és még ugyanazzal a mozdulattal a zsebébe süllyesztette, aztán visszaállt az eredeti helyére, és megint nekidőlt az ajtófélfának.

Góth a papírokba bámulva jött elő. Fűszál már több, mint egy hónapja állított be a kéziratával, meg egy laposüveggel. Az utóbbinak nagy sikere volt. A kéziratnak nem. Góth most erősen vakarta a fejét, mint akinek rossz hírt kell közölnie. Azt én erre ráírtam, hogy nem, mondta, Mert megismerem, hogy ez az én írásom. De azt már nem tudnám megmondani, mért nem. Fűszál karján a bicepszében megmozdult és rángatózott egy ideg. A befeszített állában hasonlóképp. Aztán a szeme is tikkelni kezdett. Góth nagyot nyelt a szép szál izompacsirtát elnézve, ahogy az egész ajtót kitakarta megtermett alakja, és azt mondta végül, Még egyszer elolvashatom persze, hogyha szeretné. Úgy egy vagy két hét múlvára. Vagy inkább háromra, négyre. Akkor tessék visszajönni. Csak már ne ide. Addigra elköltözünk. Sajnos még nem tudom megmondani, hová.

Fűszál sokáig álldogált a folyónál megint, amikor a szerkesztőségből távozott. Elnézte a piac forgalmát, azután arrafelé vette az irányt, és besétált az árusok közé. Nem állt meg sehol, benyitott a kocsma ajtaján. A fehérre csempézett helyiség padlóján úszott a sár. Leült egy asztalhoz. Sört kért, pohár vodkát. A falon az asztal fölött celluxszal felragasztott képek, a Csurdé-tó madártávlatból, a Koporsókő a hegy boszorkányos oldala felől nézvést, az Oncsa-telep a belváros irányából. Kitette maga elé Góth hamutálját az asztalra. Amikor szóltak neki, hogy tilos a dohányzás, oda se nézve tartotta fel a csaposnak a középső ujját. Azt, amelyiken a halálfejes gyűrűt hordta. Nem azzal a szándékkal vette elő, de most már csak azért is rágyújtott. Aztán nem volt pofája belehamuzni mégse.

Elnézte azt az izét és a száját húzogatta. Ránézésre tengeri kagylónak tűnt, de Fűszál mérget mert volna venni rá, hogy nem az. Nem igazi, nem eredeti. Megjátszás, mint minden ebben a vidéki redakcióban, ahol úgy fontoskodnak, mintha a főváros kellős közepén lennének. Felvette, körbeforgatta a kezében. Megszagolta, megnyalta utána az ujjait, de csipetnyi sót sem érzett. Aztán a füléhez tartotta. Nem hallott hullámverést, inkább csak gomolygó morajt, benne az űr lüktetését, meg a nagy büdös semmit. Már majdnem visszalökte az asztalra, amikor valami mégis megütötte a fülét. Mintha egy szót hallott volna a kagylóból, de egy olyan szót, aminek semmi értelme. Izoncó, mondta egy hang. Fűszál gyorsan odatapasztotta a fülére.

Egy öreg meg egy gyerekember beszédét hallotta, ki tudja honnét. Semmit sem értett, bár mindent hallott jól, csak azt nem tudta, mit is. Fordított egy kicsit a hamutálon. Sztatikus zörej kélt, mint mikor a rádió gombjait csavargatták, mikor még gyártottak ilyen készülékeket egyáltalán. Persze lehet, hogy nem is zörej volt. Hanem valami olyasminek a zaja, ami egy városnál kevesebb, egy falunál meg több. Fordított még egyet rajta, s akkor meg kutyák ugattak, hideglelős, visszhangos, öblösen gurgulázó vonyítókórus hangzott a kagylóból, mintha egy rideg és kemény sziklafalról verődne vissza. Egy újabb fordítás után meg már Góth beszélt, de úgy, hogy ijedtében majd kiejtette a kezéből, mert hirtelen azt hitte, a szerkesztő ott áll fölötte. De nem. Góth ott beszélt bent a kagylóban valahogyan, valamiféle novelláról, valamiféle szerzőről valamelyik kollégájával a szerkesztőségből.

Igazán megriadt, amikor Góth hirtelen tényleg benyitott a kocsmaajtón. Reflexből azonnal összezárta a markát a hamutálon, mint akit tetten értek, és elsüllyesztette a zsebében. Góth egy pillanatra ledermedt, amikor meglátta, de egyből összeszedte magát, és mintha észre se vette volna, egyenesen a pulthoz ment. Aztán mire onnan az első pohár erőset lehúzva a sörével a kezében megfordult, már tényleg nem volt a helyiségben Fűszál. Mert ezek szerint sietve megpattanhatott, az utolsó pár kortyot az üvegben hagyva inkább. Góth odaült a felszabadult asztalhoz. Amúgyis ez volt a kedvenc helye. Talán a fölé függesztett képek miatt. Régebben írt is itt. Most csak a bádogbékát vette elő, és odanyomta, várva, hogy azután felugorjék.



A történet egyik, valószerű, de lehetetlen befejezése

Akkortól kezdve Góthtal sok furcsaság történt. Vagy nem is annyira vele, hanem körülötte. Még pár kötet hátra volt a Rougon-Macquart ciklusból, lelkendezve mesélt Zola nagyszerűségéről a kollégáinak a szerkesztőségben, aztán most meg nem fért hozzá a maradék könyvekhez. Hiába beszélt nyelveket, semmilyen nyelven semelyik kötet sem volt hirtelen elérhető egyik könyvtárban vagy boltban sem. Egyszerűen valaki mindegyiket kilopta, hiszen se kölcsönzésről nem volt szó, se vásárlásról — a katalógusokban és raktári jegyzékekben szerepeltek a könyvek, éppencsak nem voltak sehol.

Ennél is jobban bosszantotta azonban, hogy egyre-másra érkeztek olyan novellák az éppen költözködés alatt álló, majd aztán el is költöző szerkesztőségbe, amelyeket ő akart megírni, de egyre halogatta a munkát. Nem azért, mert nem voltak jó ötletek, hanem mert mihelyt kitalálta, és elmesélte a kollégáinak a munkahelyén, hogy mire akarja kifuttatni egyiket, másikat, harmadikat, utána már annyira nem érdekelte az egész, hogy tényleg meg is írja. Most meg hirtelen megkapta a saját történeteit készen. Különféle ismeretlen írócskáktól. Akikben két dolog tűnt közösnek. Az első, hogy mindegyikük keresztneve Gábor volt, akár az övé. Druszák, mondta ki magában, Druszillák! A másik, hogy Góth mindannyiuknál jobban tudta volna megírni azokat a történeteket. Góth tudta, hogy megíratlan novellákért nem kár, megírottakért azonban igen, ha rosszul írták meg azokat. Te is jobban jártál volna, mondta magában minden egyes elrontott szövegnek, mintha ilyesmikkel lehetne beszélni, Ha én írtalak volna meg. Dehát azoknak a történeteknek nem volt türelmük ezek szerint Góth Gábort kivárni. Góth most arra játszott, hátha a szerzőiknek sem lesz türelmük addig várni, míg ő levelet ír nekik. Egyék csak a kefét idegükben. Aztán jöjjenek el hozzá. Majd akkor pofon csapja őket. Ha csak finoman is.

Azért, mivel az a rettenetes sejtése támadt, hogy valahogy valakik az agyába látnak, a biztonság kedvéért felhagyott az írással, amíg ki nem deríti, kik azok. Amúgy is elveszítette a hamutartóját a szerkesztőség költözködései közepette, ami régedes-régi ükeitől maradt rá, anélkül meg egyszerűen nem ment neki semmi. Erőltetni sem volt érdemes.

Úgyhogy Góth csak várt és egyre várt. Türelmesen végigvárta, míg valakik az összes általa meg nem írt történetet megírták. Egyik szerző sem jött el hozzá soha, hiába nem válaszolt nekik. Közben azért gondolkodott a visszavágáson. Egy csábító nőre volna szüksége ehhez, de olyanra, aki az oroszlán kitátott pofájától sem riad vissza. Azután arra gondolt, lehet, hogy mégis egy nő az, aki ilyen gonosz tréfát űz vele, valamelyik régi szeretője, hiszen akadt egypár megcsalt fehérnép a szépreményű író anyaggyűjtésre kihegyezett múltjában — és ebben az esetben neki egy férfi kell. Végül arra jutott, hogy a legjobb lenne egy kétarcú valaki, nő és férfi, egyetlen személyben. Az volna ám a kibaszás! Persze ez csak képzelgés maradt, erősen elképzelt képzelgés, de attól még képzelgés. Góth jóindulatú ember volt. Inkább várt türelmesen, vagy türelmetlenül tovább. Végül aztán ebben a nagy várakozásban állt meg a szíve egy napon.



A történet másik, valószerűtlen, de lehetséges befejezése

Fűszál éveken át hallgatózott Góth kagylójába. Beült a tükör elé egy atlétában, a fogai között pálcikát forgatva az izmait játszatta tetoválásai alatt, míg a füléhez szorítva átkémlelt a másik életébe, életeibe. Szerencséjére Góth borzasztó beszédes ember volt, mindent kifecsegett, sőt, a mindennél is többet. Például azt, hogy mit gondolt Fűszál novellájáról. Hogy mennyire ötlettelen, rossz történet. Micsoda hígagyú, beképzelt alak lehet, aki ezt lekörmölte. Fűszálban fortyogott a düh. Az izmai majd kiugrottak a bőre alól befeszültükben.

Leonórával akkor ismerkedett meg, amikor a Dalmája, aztán az Eulája, meg az összes többi nője is ráunt, hogy csak ül a hülye hamutállal meg a tollal a kezében, és órákon át hozzá se lehet szólni. Ebben az üldögélésben elveszett lassan az a külvárosi vagány, akire tapadtak a csajok. Leonóra azonban mintha éppen őt kereste volna. A kagylós ember, ezt a nevet adta Fűszálnak, neki meg ez nagyon tetszett, ahogy azon a tengermély, már-már fiús hangján Leonóra odabúgta neki.

Azt már nem vette észre Fűszál, hogy Leonórát a hamutál mennyire érdekli. Hogy kezébe veszi, tenyerében méregeti, bele-belahallgatózik, mélyébe néz, ujjaival redőit, barázdáit simogatja és dörzsöli, ahogyan Aladdin tette a csodalámpájával. Varázsigét ugyan nem motyogott fölötte, talán azért sem, mert tudta, amit a kagyló meghall, azt tovább is adja, de azért mégis mintha bűbájoskodott volna vele. Amúgyis bűbájos volt teljes egészében, lefegyverzően nőies, ha pedig az kellett, férfiasan határozott.

Egy nap, nem sokkal azután, hogy az újságban a régedes-régen elcsendesült író, Góth Gábor magányos elhalálozásáról olvasott, alighogy a füléhez tapasztotta a kagylót, különös hangokat hallott belőle Fűszál. Mintha gázégő szisszent volna a lakásban. Aztán puha talpak motoztak, éles karmok karistoltak. Hirtelen valami könnyű és meleg, mégis ellenállhatatlan erő kilökte a kezéből a hamutálat. A nagymacskák úgy bújtak elő belőle, mint ahogy a házicica férkőzik akármi apró lyukon át. Aztán a két jaguár Fűszálra vicsorgott. Szőrük felborzolódott. Eltátott pofájukban nyálcsík függött agyaraik között. Ugrani készültek.

...a kéménysor messzebb világít a felfedett tájseben át
mint az ország címere és ez az új seb és ez az új látvány
hangosabban dübben meg bennem mint a himnusz

I

a mi falunk felől akkor még semmi
erdő erdő erdő erdő a szerpentinen
eltelik egypár év az erdőt felfalja az éhező-fázó ember
és akkor látom meg a szerpentin kanyarjából amikor nincs is már
gyár pedig már épp tudnám mit látok működésben
hogy a kéménysor messzebb világít a felfedett tájseben át
mint az ország címere és ez az új seb és ez az új látvány
hangosabban dübben meg bennem mint a himnusz


II

egy gyár 

az egy

egy gyár meg egy bánya 

az egy

egy gyár meg egy bánya meg egy város 

az egy

egy gyár meg egy bánya meg egy város
meg egy vonzáskörzet 

az egy

egy gyár meg egy bánya meg egy város
meg egy vonzáskörzet meg a vonzáskörzet lakosai 

az egy

egy bezárt gyár meg egy bezárt bánya
meg egy lerobbant város meg egy leépült vonzáskörzet
meg annak a munkanélkülivé vált lakosai 

az egy

egy bezárt gyár meg egy bezárt bánya
meg egy lerobbant város meg egy leépült vonzáskörzet
meg annak a munkanélkülivé vált lakosai meg a gyerekeik 

az egy

egy bezárt gyár meg egy bezárt bánya
meg egy lerobbant város meg egy leépült vonzáskörzet
meg annak a munkanélkülivé vált lakosai meg a gyerekeik
meg azok a gyerekek akik elmennek onnan 

az egy

III

a gyár az a köpenyes néni aki elindított engem élni
és anyut várja a vegyi laborban mert neki ott van a munkája
a hajnali busszal indul még sötétben apu előtt is egy teljes órával
és akkor is sötét lesz még mikor leszáll majd hogy átbolyongjon az
utcák labirintusán az ív úti megállótól a kormos betonfal meg a
klinkertéglás kolónia között a fák magasában futó jókora alumínium
csővezeték alatt az örök benzinszagban mert a teherkocsik erre éjjel
is járnak ha felnézne látná a hosszú kéménysort mert a tövében
vezet az útja de minek nézne fel láthatja akármikor
tudva hogy mit lát működésben ott van és ott is lesz örökké hiszen
a gyár örök ahogy a bánya is örök nélküle nem lenne ország
és nem lenne élet az enyém se tied se egyikünké se
a sok kohász olvasztár martinász tolatásvezető oxigéngyári
munkás között mindannyiunk apja vagy anyja ott van
és akié nincsen az vájár és akié az sem az villany- vagy autószerelő
sofőr kőműves ács vagy festő de mind ugyanúgy ugyanabban a nagy
gyárban vagy a kiszolgáló üzemeken keresztül a gyárnak dolgozik
amelyet megneveznünk sem kell úgyis tudja mindenki hogy
melyikre gondolunk meg mert csak az az egy van de az jó nagy
a gyár főkapujánál anyu letér az útról elmegy a hűtőtorony mellett
amelyben zubog a vízesés a mélyben lent izzó vasakra
talán ez a másfél évtizednyi hang teszi hogy idős korában
annyira érdeklik a szökőkutak és majd azután a villa negra mellett
áll a vegyi labor épülete a nagy üvegajtók mögött a homlokzat
domborműveivel melyek a kohászat munkafolyamatait ábrázolják
éppenséggel vegyészeket nem csak kétkezi munkásokat vagy esetleg
legfelül de azt a nyakam kitekerve se látom odabent büdös van
odabent veszélyes anyagokkal dolgoznak és a nénik ujja sárga akkor
is ha nem cigarettáznak és a körmükön fehér csíkok vannak
anyunak is pedig ugyanazt eszi mint mi és nekünk nincsenek
mert itt mindenki nő még a párttitkár is és a munkásmozgalom
csatalovai is ők persze értelemszerűen szinte csak a főnökök férfiak
és ezért itt a többi üzemhez képest kevesen isznak
ide csak úgy mehetek be hátul nem a főbejáraton hogy anyu
fémpénzt dug az öreg liftes néni köpenye zsebébe de nem bírom ki
soká bent mert nagyon le se lehet ülni és nem tudom mit látok
működésben csak azt hogy olyan erős a vegyszerszag mindig
az ammónia a nitrogén a szalmiákszesz a hangyasav a sósav

el nem hittem volna hogy a világból ez majd egyszer kiszellőzik
pedig kiszellőzött még azokból is akik egy nagy családként (lásd
majd a VI.-ban) odabent éltek haltak és a nagy szabadságban jó
sokáig bele nem nyugodtak hogy vége és sokuknak többet nem is
lett másik kár hogy ez onnan fentről nem látták bár szerintem
látszott és még mai is látszik csak hát kit érdekel

IV

a hang, nyolcvanas évek: 

higgyetek elvtársaim a pártban az inter-
nacionáléban a népek közösségében a munkásmozgalomban
meg a gyárban és a bányában ami enni ad nektek magából
megtanít benneteket járni és beszélni értelmet ad az életeteknek
mert jogot teremt nektek a becsületes kétkezi munkához
és azon keresztül mindenhez az égadta világon
amit anyagból teremtett meg magának a dolgozó ember

a hang, kétezres évek: 

higgyetek testvéreim az úrban mert ő a
feltámadás és az élet és a nemzetben ami nyelvet dugott
a torkotokba hogy azon beszéljetek és érezzetek
és gondolkodjatok gondolkodjatok gondolkodjatok
és a családban ami értelmet ad az egész életeteknek

a hang, kétezerhúszas évek: 

higgyetek az úrban és a nemzetben
és a családban és a becsületes kétkezi munkában
meg a pártban
szavazópolgárok

V

a gyár az a hatalmas bácsi akinek fekete az összes ujja mindig
s akinek reggelente hangosan köszönök mikor megyek az iskolába
de ő nem felel csak int mint akinek fontos a dolga ne zavarjam
hagyjam bár különben sem tudnék vele beszélgetni olyan szavai
vannak finomhergemű durva ércelőkészítő oxigéngyár szímensz-
kemence martinkohó a háza csupa klinkertégla és salak és üveg-
táblás csarnokai vannak a szagoktól meg mindig rosszul leszek
forog a gyomrom legalábbis ám nem ezért nem áll szóba velem
hanem mert már olyankor reggel is részeg és nem akarja hogy én
észrevegyem mert a gyerekeket óvni kell ideig-óráig míg el nem
válikhogy ugyanilyenek vagy másmilyenek lesznek műszakváltáskor
a kék acélban várja a tálcákra kikészített felespohársereg a jókedv
sok kicsi de erős katonája abból vesz amelyikből akar és annyit
ahányat csak tegye le érte az aprót aztán irány a fekete macska
és a többi kocsma és becsületvesztő hétvégén az autó alatt fekszik
nyakig olajosan és gépzsírosan vagy kismotort vagy háztartási gépet
berhel mindegy csak bent ne kelljen ülnie csak lehessen matatnia
az ujjaival valamit folyton babrálnia és a családnak is úgy jó
ne ott bent bódorogjon belekötve asszonyba gyerekekbe élő fába
félrehúzva a kondérok fedelét belecsöpög a rotyogó ételbe a taknya
a nyála és hiába volt nagy és erős egy egész országot elcipelt a háta
nem maradt más utána csak ez meg a csonkig szívott sárga füstszűrő
nélküli büdös cigarettája és az az öreg szemüveges görbe bácsi lett
aki az udvaráról integetett egy reggel az ujját rázogatva hogy
gyerekek várjatok csak meg és mi megijedtünk de bevártuk nem
tudtunk semmi rosszaságról és nem is számon kérni akart csak
kitipegett ahogy bírt és már nem nagyon hogy elmondjon valami
nekünk való viccet amit ki tudja mióta tartogathatott az alkalmas
közönségre várva ránk hunyorgott várta hogy vele nevessünk és
nevettünk de úgy hogy akkor meglátta a szemünkben a nevetéstől
kicsorduló egy kicsi könnycseppünkben hogy máris elárultuk mert
arra készülünk hogy elmegyünk te is meg én is és nem olyan
hanem másféle iskolába hogy majd mások ruháit hordjuk
egész életünkben hogy mások szavait ismételgessük
egész életünkben és azon dolgozzunk egész életünkben
hogy őt valahogy magunkról lemossuk letapossuk örökre elfelejtsük
egyszóval mindezt észrevette rajtunk és könnyes szemmel tipegett
vissza a rozsdás kapujú vasbeton udvarára

VI

az anya, hetvenes évek: 

tisztelt elvtársak az elvtársnő még csak a hetedik
hónapban jár de máris betegre íratta magát holott a vegyi laborban
nem fizikai munka folyik amelyik a magzat egészségére ártalmas be-
hatással járhatna az elvtársnő beosztása fontos a dolgozó népet
szolgáló munkakört tölt be mint mindannyian de ő most ki akarja
húzni magát ebből ami nem válik sem a dolgozó nép sem országunk
sem pártunk javára javaslom nézzenek utána egy buta falusi orvos
megvesztegethető az üzemi kórház főorvos elvtársának tisztesség-
éhez nem férhet kétség javaslom hívassák be felül-vizsgálatra az elv-
társnőt és ha beigazolódik a gyanú akkor fontolják meg azt is hogy
szüksége van-e a pártunknak ilyen elvtársnőkre

a fiú, kétezertízes évek: 

a szüleim mély hitben neveltek fel
túl annyi a családot érő megpróbáltatáson
utam e hazafiasan aggódó szeretetteljes közegből
tisztán vezetett engem a pártba és az országházba

VII

amikor az anyai nagyszüleim fiatalok voltak valósággal menekültek
az észak-alföldről a földeket államosították rájuk tört a nagy
szegénység a reménytelenség a kisbabájuk is meghalt nagyapám
végül szóbaállt az agitátorokkal akik a falvakat járták leszerződött
és nagyanyámmal eljött a bányatelepre ami a szemük előtt nőtt ki
éppen akkortájt a földből a gyárvároshoz csatolt völgyszorosban
ahol komfortos házakat építtetett a bánya csatornahálózattal
és szénjáradékot is kaptak és bár gondolom úgy számoltak hogy
rendbehozzák az életüket és majd hazamennek végül maradtak
még azt is megtehették hogy nagyanyám mint otthon
a parasztcsaládban ne dolgozzék hanem a gyerekeket nevelhesse
őnekik iskoláik nem voltak a gyerekeik közül egy szakmunkás lett
kettő érettségizett anyám technikusit is végzett
nagyapám nem békélt meg a rendszerrel bár nem tudta tisztán
hogy mit látott működésben amikor ki akarták tüntetni amiért
ötvenhatban nem szabotálta a munkát visszautasította a kitüntetést
de nem azért ami valójában történt a társaival egyszerűen
megkezdték a siktát mert fogalmuk sem volt hogy mi zajlik ott kint
a távoli világban budapesten vagy a gyárban hanem mert
a kommunisták vették el a földjét aminek az ábrándja soha nem
hagyta őket békén egész életükben disznót tyúkot nyulat
a nyugdíjhoz közeledve még teheneket is tartottak felfogtak egy
darab földet a határban és maguk művelték amíg bírták
és amit megtermeltek azt a piacra hordták
amikor anyám vegyésztechnikus lett és a gyár laborjába került
nagyapám azt mondta neki milyen jó megérni hogy a gyerekének
nem kell dolgoznia már
aztán még azt is látták amikor minden összedőlt felszedték a síneket
a bánya után aztán a gyár után és a helyére nem tett senki semmit és
soha olyan nagyon nem is akartak tenni a nincstelen szegények
nekiálltak szétrombolni a telep intézményeit amit az idősebbek
társadalmi munkában építettek a két kezükkel
és valakik ezt is ugyanúgy rájuk hagyták meg azt is mikor
lopni kezdtek rabolni fosztogatni gyilkosságok történtek
legvégül az emberek maguk felől bontották le tégláról téglára
a saját házaikat a telepen hogy bontott anyagnak eladják
nagyanyám megérte még azt is hogy az unokái szétszóródtak
ki németországba ki a fővárosba ment ki mikor ide mikor oda
ahogy adódott valami én meg épp az észak-alföldre
ami az immár csak egykori iparvidékhez képest gazdagon virágzik
de azt már egyiken sem érték meg hogy a fiuk a nagybátyám
szinte az utolsónak maradjon a valamikori bányatelepen
ahol a rég elhagyott kicsi bányászházak kitört ablakain átfú a huzat
és itt-ott még a függöny is lebeg a szélben
mert úgy futottak el innét hogy mindenük hátrahagyták

VIII

amikor bezárták a hűtőtornyokat robbantással kezdték lebontani

az egyik egy cigánytelep felett állt a domb peremén

valamit rosszul számoltak ki mert a torony nem dőlt össze
csak megrogyott –– kihajolt a dombról és a cigánytelep apró házaira
szűk utcáira barna arcaira fektette keresztben fekete árnyékát

IX

szegény szegény tanár úr addig menekült
míg főiskolai tanári székbe nem ült
amikor onnan repült az egyetemi katedráig menekült
amikor a történészek interdiszciplináris konferenciát szerveztek
szegény tanár úrnak majdnem az állásába került
hogy egy kollegina a hármashatár menti magyar nyelvjárásokról
akart beszélni szegény tanár úr alig tudta akkor erről lebeszélni
félt hogy a feje is lerepül — és a fizetése is vele repül —
később a reformkori tanszékre került aztán egyből az első szabadon
megválasztott országgyűlésbe is beült kormánypárti képviselőként
— akkor nyilván érezte hogy annyi évtizeden át nem hiába
menekült olyan bátran most már végképp a magyarság nagy nemzeti
sorskérdéseivel foglalkozhat civilben és politikusként is —
aztán úgy adódott hogy az országházból tényleg repült
nem szavazták meg egy ciklus után soha-soha többé és akkor azt
mondta: az embereket a szocializmus arra szoktatta hogy a sült
galamb magától a szájukba repül — hát ő azok között volt akik
kivették belőle vagy inkább még elkapták előbb — bár évtizedekkel
később is bizonygatta hogy egy bizonyos amerikás magyar úr bökött
rá az ujjával a téeszre a bányára meg a gyárra hogy az nem maradhat
— pedig ott a sült galamb csak úgy magától repült —
és ő és ők nem szólhattak ebbe bele nem tehettek semmiről
— na hát őt meg erre szoktatta a szocializmus de ezeket a — közötti
részeket csak én mondom magunk között ezért mindebből csak
a — -en kívüliek a tények

X

nem azért nyitották meg újra egy rövid időre még mert a labor
elemző munkájára szükség lett volna vagy mert a városnak jót tett
volna a működő üzem vagy mert rájöttek volna hogy ugyanazt
a pénzt segélyként kifizetve nem kapnak cserébe semmit vagy mert
tekintettel lettek volna mégis az emberekre hanem mert nb1-es lett a csapat
és az edző feleségének vegyész volt a szakképesítése

XI

a drótostető alatt feküdt a gyárpárduc
honnan tudtam volna mit látok működésben
a gyerekkori nyarak örök napsütésében az unokatestvéreimnél
csak az a rengeteg zaj és zörej meg zörömbölés szarvasbogár-
mennydörgés daruk öntöttvasállatok bádogállatok bőgtek a hibátlan
délelőttbe kettőkor a hatalmas tülkölés lüktetett visszhangozva
a púpos dombok között és szárnyas sárkányok szálltak a telep fölé
égre spriccelt a gépzsír tömény bűze meg a fáradt olajé a pirított
embererő szilaj káromkodásai de nem igaz mert ezt nem hallottam
onnan föntről csak azt láttam ahogy a belek alagútján át hömpölyög
a fröcskölő anyag utat keresnek áramlanak a sejtek millió élő izgő-mozgó
baktérium és lárva hordja a lármát a kemencék torkába
és hogy zsinatolva zúgnak a kémények a füstokádók a sárkány hét
fejének hét szája de nem értettem mit látok működésben
és igazából olyan nagyon én oda se néztem meg egyikünk se minek
hiszen állandóan ott van beleégve a városba tájképbe tájba
ki se lehetne vakarni nem is lehetett pedig talán akarták
akarták is meg nem is eltüntetni a szelíd drótostető alól
aminek a legtetejében a tévétorony alatt akkoriban szinte
futurisztikus helyen tartották a gyári majálisokat a legmagasabb
városi magaslaton vidámság színek zene
és én ott tudtam meg hogy mi az a hot-dog

itt éri el a csernobili sugárzás mindannyiukat aminek akkor még
a hírét sem hallották hogy legalább idejében lefújhatták volna

XII

a belügyminiszter azt mondta: megválasztásuk után 2 hét alatt
rendet tesznek az országban: amikor a 2 hét letelt sajtótájékoztatón
jelentette be hogy az országban rend van: azóta minálunk három
gyilkosság történt pedig azelőtt utoljára apai nagyanyám
fiatalkorában volt erre példa: ő pedig idén lenne kereken százéves

most akkor ezeknek vagy ez a rend vagy ez nem az ország része már
: a belügyminiszter azóta is a hivatalában van :

XIII

az országos villamostávvezeték vállalat helyi alállomásának emeleti
teraszáról az ipari vasútra lehetett látni annak a hatalmas ároknak a
mély vágásában ami ma is megvan a híd meg a cigánytelep között
mikor pedig a síneket felszedték az országos villamostávvezeték
vállalat alállomását lebontották mellőle az iparőr laktanyát
lebontották mellőle a hűtőtornyok szivattyúházát lebontották
az utca szemközti magas fallal megerősített töltésének
bokrai közül a bozótosban rejtőző kennelekből az állandóan ugató
rendőrkutyákat talán elköltöztették talán nem de mindennek
a helyén csak romok maradtak üres betöltetlen helyek félig
szétszedett épületvázak a villa negrának nevezett az idők során
többféle funkciót betöltött valamikor díszes épület lelakatolt és
körülpalánkolt hatalmas árnya mögött meg a vegyi labor bevert
ablakú ma már elég szedett-vetetten kinéző monolitja mellett
amelyben néha egy-egy kérészéletű vállalkozás üzlete irodája
megtelepedett míg aztán sikítva nem menekült a csődeljárásba
onnét ja és a sarokról a hűtőtornyot is lebontották a földdel tették
egyenlővé és betemették a helyét ennyi volt isten hírével vége

nem tudtam mit látok működésben az alállomás jókora kukkerén át
amikor arra a vasteraszra kiálltam és talán most se tudnám
mi az amit látok de már nem is kell hisz többé sosem fogom
a soha viszont-nem-látásra gyár gyárváros
a soha viszont-nem-látásra gyerekkor gyermekévek

egyszer majd még nem most
egyszer majd biztosan keresztet vetek rád

Csatlakoztam a Független Mentorhálózathoz. Olyanok jelentkezését várom, akik szeretnék, hogy egy éven át segítsem munkájukat, legyen az líra vagy széppróza. A részletes pályázati feltételek a fentebb linkelt oldalon olvashatók. Április végéig lehet jelentkezni — vagy, ha előbb eljutnék kapacitásom határáig, akkor addig.

A 2016-os VIDOR-fesztiválon, augusztus 29-én a nyíregyházi Művész Stúdióban, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle felolvasásán elhangzott szöveg írásos változata.

A kolozsvári Helikon sci-fi számának díjátadóval egybekötött bemutatójára utazom. 

Ilyen is volt —  idén második alkalommal. S most is ott voltam.

Jó nap lesz!

Bemegy a kocsmába egy barátjával. Kikéri a sört és leül. Ez egy régi kocsma. De mindenki új. A berendezés is új. Csak a helyiség régi. Annyira régi, hogy már mikor először volt ott, majdnem húsz éve, akkor is annak a kocsmárosnak a nevén emlegették, aki már halott volt ezer éve és a közönségből csak a legidősebbek ismerték valamikor valamennyire.

December vége felé gondoltam rá kicsit erősebben. Van az a hülyeség, hogy újévi fogadalom. Mindennap írni egy oldalt. Koplalni. Ilyen hülyeségek. Csak magamban persze. Egy darabig tartom, aztán már néha jut csak majd az eszembe. Most az volt, amit végül nem fogadtam meg, még annyira sem, mint a korábbiakat, hogy semmi politika. Nem nyitni meg egy kurva híroldalt sem. De kormánypártiakat meg végképp nem. Tulajdonképpen persze éppen ezt akarják elérni, hogy aki nem olyan, az semmiképp se. Attól én még egészen biztosan szavazok majd. Az idegesség meg nem hiányzik.

Emlékszem pontosan a napra. Hideg, behavazott, fényes téli nap volt. A gyerekeimet húztam haza szánkón a szomszéd utcából. Már beértünk a házba, de még át se öltöztem. Amikor hívott K. Nem tudtam kilépni még a szánkózásból. Abban a pillanatban teljesen lehetetlennek tűnt. Nem tudtam elhinni, de nem úgy, mint amikor a sokktól képtelen gondolkodni az ember. Hanem egész egyszerűen azt gondoltam, hogy ez valami tévedés.

Ott állnak elől ezek a férfiak. Most helyezték le épp a maguk koszorúit. Visszaérnek a helyükre — elől, középen — és most, mihelyt meghallják és leesik nekik, mosolyognak, sőt, esetleg nevetnek. Előbb még rábólintanak. És aztán. Némelyik diszkréten. De van, aki önfeledten, jókedvűen. Tátott szájjal, hátrahajtott fejjel.
— mondhatnám az ÉS évről évre visszaköszönő frappáns címével. És hát ahogy ott, itt is pontosan tudni, ki ki.

Állunk a síremléknél, tisztelgő koszorúzás, civilszervezetek, önkormányzatok, pártok. Aztán a felkonferálást végző kolléga — ezt az önkéntes munkát csak mostanság kezdi, ideges, lámpalázas, sok a név, a „cég”, a sorrendben is semlegesnek, kiegyensúlyozottnak kell lenni —  szóval a kolléga véletlenül bakizik az egyik pártnál. Belemond még egy m-et oda, ahova nem kéne. És ez így már egy másik név lesz. Amire sokan emlékezünk. Legyen most egy pillanatra mindegy, hogy megérdemlik-e ezek, hogy így nevezzük őket még mindig.

Hanem.

Ott állnak elől ezek a férfiak. Most helyezték le épp a maguk koszorúit. Visszaérnek a helyükre — elől, középen — és most, mihelyt meghallják és leesik nekik, mosolyognak, sőt, esetleg nevetnek. Előbb még rábólintanak. És aztán. Némelyik diszkréten. De van, aki önfeledten, jókedvűen. Tátott szájjal, hátrahajtott fejjel.

Megtörtént a zsigeri elszólás, amazok lelepleződtek, teljes égés. Nem tudnak elrejtőzni a történelmi igazságosztás elől. Haha. Nekünk van igazunk.

A legjobban nevetőt figyelem. A többiek tulajdonképpen kulturáltak. Vagy majdnem. Elvégre mégiscsak egy temetőben vagyunk. A legfiatalabb azonban teljesen elereszti a gyeplőt. Cinikusan, alantasan. Még a feje is vörösödik. Mint aki megizzadt itt helyben egy vaskos sikerért, és most joggal arat.

Jópár éve már, hogy megismertem. Beszédet mondtam illusztris helyen, illusztris emberek között. Előtte behívtak az elnöki szobába, ismerkedjenek össze a felszólalók. Püspök, elnök, kormánymegbízott, rektor. Meg egy fiatal gyerek, akit be se mutattak, s aki láthatóan csak azért volt ott, hogy az első háromnak terceljen, amikor mondanak valamit. Milyen jól mondja, püspök atya. Ez így van, elnök úr! Fején találta a szöget, kormánymegbízott úr! Meg ilyenek. Gondoltam ez is egy szakma. De legalábbis egy biztos állás.

Legközelebb már egy megyei intézmény vagy szerv vezetőjeként láttam viszont. Eljött a civilszervezetünk társasági értekezleteire, mivel befolyása volt egy komoly szakmai pályázatra, és abszolút összevissza beszélt. Olykor akadémikus professzorokkal szemben. Olyan ügyekről, amelyekhez semmi köze nem volt. Nem azért hívták oda. Határokon átnyúló munkát végző társaság ülésén történt ez épp. A szatmárnémeti kolléga, megfontolt, idősebb ember, egy alkalommal azt mondta nekem, hogy hagyhatjátok? Arra gondolt, hogy mi magyarországiak hogyan és miért engedjük, hogy ilyenek legyenek pozícióban. Mit mondhattam volna? Hogy nem az én nevemben.

Legutóbb idős kollégám, az első országgyűlés kormánypárti képviselője egészen egyszerűen elzavarta egy megbeszélésről. Pedig ő sem egyszerű ember.

Na és most a temetőben tudtam meg róla, erről a fiatalmeberről, a felkonferáláskor, hogy az egyik párt megyei szervezetének alelnöke.

Tavaly már volt szerencsém egy másik párt egy megyebeli, helyi ifjúsági szervezetének vezetőjéhez. Egy mérhetetlenül fruszrált, agresszív, öntelt, pszichopata vonásokat mutató fickóhoz. Szóval ismerem őket.

Egyrészt azt mondanám, van remény, ilyen emberekkel nem húzzák sokáig ezek a pártok.

Másrészt és reálisabban azt mondom, nincs remény. Pár év múlva ezekből a fiúkból képviselők lesznek. Talán fiatal tercelőkkel körülvéve, akik megerősítik különben már manapság sem csekélyke önbizalmukat.

Mindegy, hogy kinek mi a meggyőződése, ki kire szavaz, ezekkel az alakokkal, az ilyen alakokkal, meg a még ilyenebbekkel egyformán szívunk majd mindahányan.

Nem értik. Úgy tesznek, mintha nem értenék. Mellébeszélnek. Pontatlanul fogalmaznak. Lekicsinyelnek. Felnagyítanak. Sérelmeznek. Hőbörögnek. Erdélyeznek. Táposoznak. Sőt, Tápiáznak. Faszoznak. Azt mondják, épp ettől szép. Gengsztereznek. Kikérnek. Nonprofit.